Loading...

A Ti kutyátok kölyke :)

///A Ti kutyátok kölyke :)

Vannak történetek, amik megváltoztatják az életedet. Nekem is volt már pár ilyen, és tegnap este megint történt valami. Egy olyan történet, amit az unokáimnak is örömmel mesélek majd. Szívről, szeretetről, lelki erőről, bizalomról…

Olyan dolgokról, amik mindig is fontosak voltak a számomra. Amikről anyukámtól azt tanultam, ha ezek nincsenek meg benned, lehetsz akármilyen okos, vagy gazdag, nem fogsz boldog életet élni.

A tegnapi meccs számomra éppen erről, a bennünk lakó erőről szólt (a technikán kívül, de arról én nem tudok nyilatkozni, én csak egy szurkoló vagyok, aki a szívéből szól 🙂 ).

(Most is kicsordult pár csepp könnyem az örömtől, ahogy visszagondolok rá. Nem is tudom, hogy szedjem össze a gondolataimat.)

Lehet, hogy furcsa, hogy magyarul próbálom meg elmesélni ezeket, de itt vagyok, és itt éltem át ezeket.

Az, hogy nem vagyok otthon, nem jelenti, hogy a lelkem nincs a népemmel, vagy a játékosokkal, a focipályán. Amikor külföldön élsz, nagyon fontos, hogy a lelkeddel bárhová oda tudj utazni 🙂

Sosem éreztem, mekkora belső változást képes előidézni az emberekben a foci. Az első olyan dolog, ami megmutatta mindezt, itt történt velem, Magyarországon. Egész pontosan a Gazdagréti lakótelepen sétálva. Amikor a portugál magyar meccsen gólt rúgott Magyarország. És amikor hallottam a lakásokban üvöltöző, gólmámorban tomboló embereket. Majd a gólöröm város felől megérkező morajlását több tízezer vagy százezer torokból.

Szíven ütött ez a hatalmas pozitív energia. Az az erő, ami a magyar emberek szívéből indult, és beleüvöltötték a világba.

Akkor értettem meg, hogy a foci nem csak egy játék, egy sport. Hogy a foci egységet hoz. Büszkeséget és pozitív jövőbe nézést.

Amikor nincs kontraszt, nagyon nehéz megérezni a lényeget

Itt, Magyarországon láttam meg, hogy mi minden változik meg az emberben egy “jó szurkolás” után 🙂 Az után a meccs után ti, magyarok, hirtelen egy sokkal büszkébb és boldogabb nép lettetek. Sokkal több mosolygós arcot láttam az utcán, az emberek egyszer csak sokkal kedvesebbek lettek egymással.

Dalmáciában meg mindenki Torcida-szurkolónak születik 🙂

Nálunk ez tradíció. Teljesen természetes. Gyerekkoromtól lejártunk a Hajduk-Dinamo meccseket nézni a kávézókba, csak azért, hogy benne legyünk a szurkolói hangulatban. Élveztük. Hozzá tartozott az életünkhöz. Akkor is, ha soha semmi más meccset meg nem néztünk.

Amióta meg Magyarországon vagyok, ha a focira terelődik a szó, mindenki sír, Puskást emlegetik, meg a stadionokat. Itt két különböző entitásról beszélnek 🙂

Ehhez képest volt hatalmas energiafröccs a magyar-portugál.

Amúgy ezt másik sport miért nem tudja meghozni? (Nem akarok más sportokat minősíteni, ez egyszerűen a saját tapasztalatom.)

Azt hiszem, a foci talán azért ilyen, mert a világ összes gyereke ahogy megtanul járni, azonnal kap egy labdát, vagy bármilyen gömb alakú tárgyat, hogy játsszon vele. Dalmáciában ilyenkor egy Torcida-mezt is adnak hozzá 🙂

Szóval a magyar-portugál után valahogy megváltozott bennem valami. És aztán még akkoriban, egy este megnéztem egy szerb filmet* a fociról, és megéreztem valamit. Akkoriban nagyobb harmónia volt a szurkolók és a játékosok között. Tisztább és közvetlenebb volt a kapcsolat (nem szennyezte például politika, a biznisz). Mindegy volt, mi történt, a szurkolók töretlenül tolták a pozitív energiát a csapataikba. Ha ma nem nyernek, mindig bízni kell abban, hogy akkor majd a következő meccsen.

A focisták cserélődnek, de a szurkoló marad.

Én azt hiszem, ez a különbség Magyarország és Horvátország között. Nálunk minden focista – mielőtt játékos lett – vérbeli, igazi szurkoló volt. Ha szurkolóként nincs meg hozzá a nagy szíve, focistaként sem lesz meg. Nálunk igyekszik azt hozni a pályán, amit a lelátóról szeretett volna mindig is látni…

Amikor tegnap este néztem a horvát-angol meccset, egy kicsit minden játékosban láttam magam. Éreztem a meccs kezdetétől, hogy valami nem stimmel. Nem tudtam mi, de éreztem, hogy valami megzavarta őket, amitől túl temperamentumosak, agresszívak voltak. Csak épp nem a megfelelő irányban.

Kérdeztem a páromat, miért nem változtatnak a taktikán, ha egyszer ez érezhetően nem megy. Elmagyarázta, hogy nem könnyű játék közben helyrebillenteni a csapatszellemet, és hogy az edző valószínűleg a szünetben tudja velük megbeszélni, hogy hogyan nyerhetik vissza a saját stílusukat, ritmusukat. És akkor megnyugodtam, tudtam, hogy csak várni kell, és a második félidőben minden rendben lesz.

És így is volt. A szünet után végre kijött belőlük az igazi balkán állat. Amikor látod, hogy bármi megtörténhet. Amikor sok szív és egy lélek játszik a pályán…

Mint már mondtam, soha nem szerettem a focit. Tesiórán utáltatta meg velem a tanár. Folyton azt kellett tolnunk, de közben elfelejtette elmondani, hogyan kell játszani, és mi a lényege 🙂

Talán tévében is ezért nem néztem soha. De a dalmát Hajduk drukkereket mindig is imádtam, és az a hangulat is folyton elragadott, amit a meccsekkor csináltak.

Horvátországban akkor sem ingott meg a szurkolók bizalma és szeretete, amikor nem volt sikeres a futball. És azt hiszem, ez az igazi erő. Ami a focipályán kívül történik.

A címben foglaltakhoz nem szeretnék többet hozzáfűzni 🙂

* Montevideo, Bog te video! – az 1930-as uruguayi vébéről, ahol egy szerb csapat úgy dönt, megszerzik a pénzt és kiutaznak, hogy részt vegyenek a bajnokságon. Amúgy a film igaz sztori alapján készült.

Köszönöm, ha másokkal is megosztod a sztorimat. Vinka :)
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  • 61
    Shares
By | 2018-07-12T15:19:18+00:00 2018. július 12.|Privát| A Ti kutyátok kölyke :) bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva