Vinka vagyok. Tíz éve élek Budapesten. Egy kis dalmát szigetről, Bracról származom – ebből a 300 fős faluból. Ahol az álmok szinte mindig halálra vannak ítélve. A történetemmel mégis azt szeretném neked megmutatni, hogy bármekkorát is álmodsz, meg tudod csinálni. Azért AZ az álmod.
De ne szaladjunk ennyire előre…
Mindig is más voltam
A történetem semmiképp sem egyedi, ha azt veszem, hogy minden nőnek (és férfinak is) előbb utóbb fel kell vállalnia magát és az álmait. Annyiban viszont mégis az, hogy egy halász lányaként, Bracról indulva, ijesztő felnőni egy olyan álomhoz, ami bennem született meg.
Brac a helyieknek teljesen más, mint a turistáknak. Különösen egy lánynak. És különösen egy olyan lánynak, amilyen én vagyok. Akinek álmai, tervei vannak. Aki más, mint a többiek…
Márpedig én mindig is más voltam. Anyám igazi bosnyák-szerb-horvát keverékcsaládból jött Bracra, ahol végül apámmal is találkozott, és ahol egy életre ottragadt. Emiatt az ő vonala a szeretetről és a teljes elfogadásról szólt mindig is. Apám meg igazi dalmát ember: kérges a tenyere, reszelős a hangja, hatalmas a temperamentuma. De ettől még aranyból van a szíve.
Az egész gyerekkorom a természetről szólt. Ha nem a tengerparton bandáztam a falubeliekkel, akkor a falu környéki erdőkben rosszalkodtam Katjával, az egyetlen és legjobb barátnőmmel. Otthon is sokat segítettem: vagy anyámmal bóklásztam az erdőben, és gyógynövényeket, vadspárgát, gombákat szedtünk, vagy apámmal halásztam a tengeren.
Kevés lány jár halászni az apjával gyerekkorától kezdve, és még kevesebb lenne erre büszke. De én – ha akkoriban haragudtam is néha miatta – ma már hálás vagyok azokért a szótlan, de dolgos órákért, évekért, amiket együtt töltöttem vele a tengeren.
Egyszerű, de boldog életet éltünk…
Az egyetlen dolog, ami beárnyékolta, az a gyerekkoromat végigkísérő betegeskedés, ami miatt az óvodát teljesen kihagytam, csak 3 hónapig jártam nagycsoportba, a legvégén, a suli előtt.
Az álomgyilkos iskola…
Az első igazi törés az iskolába kerülésem volt. Az óvodában összeszokott osztálytársaim gyakorlatilag az első naptól az utolsóig cikiztek, kiközösítettek. Én voltam a fekete bárány.
Próbáltam beilleszkedni, de hiába 🙂
Amúgy is annak éreztem magamat, de itt aztán végképp megmutatták, hogy nem vagyok közéjük való. Ráadásul az egyetlen dolog, amit a tanárok belémvertek az órák/évek alatt, az volt, hogy:
“Hülye vagy, és semmire sem viszed az életben.”
Azt hiszem, ez volt az, ami leginkább visszahúzott, megbénított. Addig ismételgették, amíg én is el nem hittem magamról. Aki ismeri ezt az érzést, annak nem kell megmagyarázni, mit jelent.
A középiskolában aztán már végig lázadtam, szinte be sem jártam. Nem érdekelt többé ez az egész. Úgy döntöttem, soha többé nem tanulok semmit.
Próbáltam beilleszkedni
Suli után elmentem a supetari Konzumba eladónak. Öt évet húztam le, és eleinte nagyon szerettem. A főnököm imádott, mert folyton vicceltem, nevettem. Azt hiszem, tényleg nagyon szeretett. És a vevők is. Ha csak tehettem, állandóan ugrattam őket, valahogy mégsem haragudott rám senki.
Játszottam a bohócot, és sodródtam.
Egy hosszú kapcsolatban voltam akkor. Szerelemnek indult az elején, de néhány év alatt a tipikus dalmát kapcsolattá vált. Elvárások, korlátozások. Szüljek gyereket, maradjak otthon, főzzek. Hagytam magam, hogy elnyomjon. Ekkor éreztem meg másodszor, mennyire szűk is nekem Brac. Aztán a mircai falunapon szakítottam vele. Azt hiszem, ekkor kezdett el bennem megváltozni valami.
Nem sokkal ezután összejöttem Zokival, aki ma is a férjem. Zoki 2002-ben költözött Bracra, épp a falunkba. Turistát sokat látott a falunk, magyart is közöttük eleget. De olyan magyart még nem láttak, aki odaköltözött, és ott maradt szezonon kívül is. Főleg, hogy egy UAZ-zal 🙂
Szóval jöttek a madzsari-k, és fölbolydult a falu élete. Mindenki röhögött rajtuk a hátuk mögött, szektásoknak tartották őket, és hasonló nyalánkságok. De nekem valahogy a másságot jelentették. Volt ebben egyfajta lázadás. Más voltam mint a szigetiek.
Rettegtem, hogy igazi Braci leszek
Egy idő után úgy éreztem, elegem van a boltból. Három évig emésztettem magam a kilépésen, mert akivel csak beszéltem, mindenki azt mondta:
“Megőrültél? Otthagyni egy bolti eladói állást? De hát az életed végéig biztos fizetést jelent!”
Vagy:
“Mit akarsz többet az élettől? EZ az élet!”
Na, ez a hamisítatlan braci mentalitás. Igazi álomgyilkos. Gyűlöltem. Lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy más vagyok. És rettegtem, hogy egy nap én is olyanná válok, mint a többiek.
Végül pont ez az érzés volt, ami miatt fölmondtam. Nem akartam olyan lenni. Nem akartam tipikus braci lenni.
Aztán persze könnyedén találtam új munkahelyet. Dolgoztam bosnyák apartmanosnak, íreket nyaraltató utazási irodának, aztán a splitskai kávézóban, és végül Postirában a Galija pizzériában is. Mindenhol szerettek a vendégek, de a legtöbbet a főnökeimtől kaptam. Ők voltak az elsők, akik bíztak bennem, és tudták, hogy több vagyok. Ahogy azt is, hogy tovább fogok repülni…
Vili, a postirai pizzéria tulajdonosa később sokáig győzködött, hogy keressek Budapesten üzlethelyiséget, és nyissunk közösen egy éttermet, amit én vezetek 🙂 Nagyon jól esett, de tudtam, hogy nem ez az utam. Pedig fogalmam sem volt, hogy mi is az én utam 🙂
Viszlát, és köszi a halakat
2007 volt a mélypont. Elegem volt a szigeti képmutatásból, de a magánéletem is komoly válságba került. Zokinak nem volt elég megbízása (netes munkákból élt), így 2005 óta rengeteget dolgoztam, hogy legyen mit ennünk. Teljesen reménytelen volt a helyzet, és annyira feszültté vált a kapcsolatunk is, hogy nem láttunk semmilyen kiutat. Szinte beleőrültem abba, hogy túl szűk számomra a sziget. Belül üvöltöttem: Látnom kell a világot! De közben majd meghaltam a félelemtől, hogy el kell hagynom az otthonomat…
Nem tudom, voltál-e már ilyen helyzetben, de ha igen, tudod, miről beszélek.
Kétségbeesésünkben, csak hogy történjen valami, úgy döntöttünk, hogy Budapestre költözünk. 2. rész »